Misztikum

A délután olyan unalmas volt, akár egy argentin szappanopera. Teljes nemtörődömséggel eltelve feküdtem tökéletesen bevetett ágyamon és gondolkoztam. Hogy mégis mi okozott számomra fejtörést?
Természetesen nem a lecke vagy az iskola borzalmai. A fiú, Stephen férkőzött gondolataim közé.
- Mégis mit akarhat valójában? - villant fel egy, a millió kérdésből.
A választ mai napig nem tudom, bár már annyira nem foglalkoztat mint akkoriban.
Szóval a délután jelentős részében csak feküdtem a napsütötte pamlagon és elképzeléseim versenyfutására összpontosítottam.
Azonban a túléléshez ennél több kellett. Szükség volt arra is hogy a család életéből kivegyem a részem. Ez egy együtt töltött vacsora vagy tévénézésben ki is merült számomra. Tenni a szépet nem tűnt nehéz feladatnak, de teljesíteni már kész kínszenvedésnek bizonyult. Nem is tudtam másra koncentrálni, csupán a percek pergésére. Egész este csak az óra kattogását figyeltem kimaradva ezzel a társalgásból. Bár az igazat megvallva nem is igazán érdekelt a mondanivalójuk.
- Kate, ideadnád a salátát? - szólt hozzám anyu ezzel is visszarántva a szörnyű valóságba.
Amint éreztem a természet elemeit - mely jelen esetben szüleim és testvéreim szavai voltak - megmarkolva a tál szélét odanyújtottam anyának. Mosollyal köszönte meg kedvességem, melyre én is egy apró mosolyfélét erőltettem magamra.
Az este további része ehhez hasonló hangulatban telt. Ők a tökéletes család légkörében én pedig egy másik helyen.
A vacsora végeztével engedélyt kértem a felszívódásom illetően.
- Menj csak drágám. - felelte apu szeretettel a hangjában. - Ne maradj fenn sokáig.
- Okés. - kiáltottam mivel második mondatát már a lépcső legfelső fokáról hallottam.
Ahogy beléptem a már megszokott és unalmassá vált szobámba erőt vett rajtam az undor. Bár, ez már nem okozott meglepetést számomra.
- Ne aggódj Kate, már nem sok van hátra. - bátorítottam magam egyik családtagom hangját utánozva.
Nevetségesnek és szánalmasnak tartottam ezen mértékű képmutatást de mit volt mit tenni  bele kellett törődnöm a sorsomba. Egyetlen bökkenő akadt, az pedig eme döntés teljesítésének a hiánya volt.
Azonban mielőtt nyakig merülhettem volna gondolataim sötét mivoltába visszarángattam magam a valóságba ahol én csak Kate voltam az álarcos mágus. Se több se kevesebb. De meg kell hagyni elég jól játszottam az "Élet színjátéka" nevű színdarabot.
- Kate, nyisd már ki ezt a rohadt ablakot.

Lehalkítva

Odakint álltam, a szoknyámat fújta a szél. Nyári fuvallat fodrozta az egyetlen ruhadarabot melyet szívből gyűlöltem. Azonban nap mint nap felrángattam magamra hogy eljátsszam a jó kislányt. Undorító, tudom hogy az épp ezért kímélj meg a szidalmaidtól.
De a lényeg lényege hogy az iskola lépcsőjén álltam és vártam anyám hogy aztán a képébe hazudjak a napomról illetően. Ezekben a percekben - amíg a suli előtt rostokoltam - általában a füllentésem fogalmaztam meg azért hogy minél tökéletesebben elő tudjam azt adni. Az aznapi valahogy így hangzott:
"Szia anyu!
Milyen volt a suli? Mint mindig ma is sokkal okosabbnak és boldogabbnak érzem magam. Imádom hogy a tanárok ennyi tudást át tudnak adni nekünk!"
- Talán a végére egy hamis mosolyféle is belefér. - gondoltam.
Szóval a kamu dumám megvolt sőt már a napom valós részét is lerendeztem magamba anyukám továbbra se érkezett meg. Talpaim már sajogtak az egész napos rohangálás miatt ezért leültem a legfelső lépcsőfokra. Ügyet sem vetettem a "szoknyában így ülj" szabályokra. Csak ledobtam magam a többi pedig nem számított.
Már ültem ott öt perce. Majd eltelt tíz és tizenöt is azonban anyu nem jött én pedig kezdtem nagyon unni a dolgot.
- Mégis mi tart eddig? - zsörtölődtem.
S bár az iskola teljesen üres volt - csak én voltam ott az egyetlen - lábdobogás zaja ütötte meg a fülem. Az illető messze sétálhatott tőlem én már sejtettem hogy ki lehet az.
- A kapucnis antiszoc. - gondoltam.
És láss csodát perceken belül ki csüccsent le mellém?
- Te mit keresel még itt? - kérdezte a fiú.
Mély, már-már túl hosszú levegővétel után felé fordultam és szemeibe nézve azt mondtam:
- És te miért vagy még itt?
- Hát biztosan nem azért amiért te. - vágott vissza.
Meg kell hagyni tetszett a kis játéka de nem engedtem át magam neki. Tartottam magam.
- Válaszolsz nekem egy kérdésre? - tudakoltam olyan ravaszul a hogy csak tudtam.
- Persze. De ahogy látom ez már meg is történt. - mosolygott rám nálam is furfangosabban.
Éreztem tekintetét magamon azonban én nem pillantottam rá. Csak a tájat fürkésztem és igyekeztem nem elmosolyodni. Azt még másra kellett tartogatnom.
- Na, de mond mi a helyzet? - kérdezte majd hosszú, szőke hajába túrt.
Szavai hallatán - melyek nekem kedveztek - rápillantottam.
- Hogy hívnak?
- Stephen. - felelte elnevetve magát. - Tudom hogy nagyon gáz, viszont amint betöltőm a tizennyolcat megváltoztatom.
- És mire?
- Miért téged hogy hívnak? - éreztem hogy kezd belemenni az én játékomba.
- Kate.
- Nos hát akkor Kate, nem gond ha ellopom a neved pár év múlva? - mondta majd rám nézett.
Kék szemei gyönyörűek és elkápráztatóak voltak. Olyannyira elvarázsolt nézése, hogy még a szoknyámba kapó szél is elhalkult mellette.

Sose tudod mikor lesz vége

Aznap, képtelen voltam odafigyelni az órákon. Folyton azon az ismeretlen fiún és szavain jártak a gondolataim. Az amit mondott, olyan kétértelmű volt hogy még én magam is belezavarodtam. Pedig higgyétek el, én se vagyok egyszerű gondolkodású ember. Mindent kicsavarva végeztem el, hosszú és bonyolult feladatokat csináltam csupán érdeklődésből. Mindig is érdekeltek a különös dolgok. Azonban ez a srác még rajtam is túltett. Akárhová mentem mindenhol felbukkant hogy mindenkit jól kiosszon, ránk szórja bölcsességét. Utáltam ezért őt. Viszont egy részem mégis vágyott arra hogy megismerjem őt.
- Idióta vagy Kate! Nem fogod ezt tenni! - erősködtem önmagammal tudat alatt.
Azonban ezen kis szidás nem halkította le fejemben a hangokat.
- De talán végre lehetne egy barátom... aki nem annyira hamis. Akivel beszélgethetek. Meg a nagy frászt! - makacsoltam meg magam.
Végül már nem is próbáltam meg eltüntetni a hangokat hagytam, hadd cikázzanak bennem. S bár a nap nagy része az önmagammal való vitával telt az utolsó órán azért igyekeztem részt venni. Nem csak testileg, hanem lélekben és elmében is. Többé-kevésbé sikerült is.

Pillangó hatás

Az udvaron ültem a hatalmas nyárfa tövében. A levegő langyos volt, a nap szikrázóan sütött fenn, a gyönyörű kék égen. Az ágak óvtak a sugarak égető melegétől viszont még így is nagyon fülledt idő volt.
Húsz perce kuporoghattam ott, lent a poros földön amikor meghallottam a csengő éles hangját. Félálmomból felriadva körülkémleltem, látott-e valaki. Miután megbizonyosodtam róla, hogy egy árva lélek sincs a környéken meg könnyebbülten nekivetettem hátam a fa törzsének. Hallottam, ahogyan kabátom nekifeszül kérgének. Szerettem figyelni az apró, alig észrevehető dolgokra. Ezeket általában senki nem vette még észre így eme a titokzatos dolgokat csak én tudtam. Bugyuta felfogás volt, de mégis az enyém.
Amint letisztáztam magamban, felhúztam térdeim a mellkasomhoz, majd erőt pumpálva beléjük talpra ugrottam. Fenekem sajgott a hosszas ücsörgés miatt azonban nem törődve ezzel poroltam le magam. Ahogy ezzel a műveletemmel is végeztem táskám a vállamra kapva a hatalmas főépület felé sétáltam.
- Kedd van. Kémia után... Tesi! - vezettem végig fejemben a gondolatfonalat.
Utáltam sőt, gyűlöltem a testnevelés órát. Undorodtam a passzos nadrágok és bő pólók egyvelegétől, az izzadság átható szagától és főleg a méregető pillantásoktól. Valósággal irtóztam tőlük. Ezért általában kihúztam magam az órai munka alól ilyen-olyan okokra hivatkozva. Az egészségügyi felmentéstől kezdve a lábfájáson át az igazolások hamisításáig. Olyannyira belemerültem a kifogások gyártásába hogy saját, kórházi bélyegző gyűjteményem volt. Mindeddig beváltak a magyarázatok vagy pedig egyszerűen csak megunták a tanárok a folytonos kihagyásaim épp ezért ráhagyták az egészet. Ez számomra csak jót jelentett azonban aznap kifogytam a lehetőségeimből. Se igazolásom, se kikérőm sőt még egy épkézláb ötletem sem volt. Mit volt mit tenni részt kellett vennem az órán.
Mérgesen, dühtől forrva felrohantam a második emeleti szekrényemhez hogy előkotorjam az év eleje óta őrzött váltóruhám. Rózsa illata volt a csomagnak.
Tíz perc leforgása alatt átsiettem a testnevelő épülethez, átöltöztem a még mindig illatozó tornaruhámba majd beálltam a tornasorba. Az utolsó voltam bár jóval magasabb voltam néhány osztálytársamnál. Mindez csak a túlélési útmutató miatt volt szükséges.
- Osztály vigyázz! - üvöltötte a tesi tanárunk.
Bob-nak hívták és egy egy vérbeli parancsnok volt. Mindenki tartott tőle a suliban kivéve engem. Én benne csak egy szüleinél élő, negyvenes egyedülálló elkeseredett férfit láttam. Szánalmas volt.
- Jelentést kérdek! - rivallta ezúttal a névsort fixírozva. - Veronica, kérlek!
Az előbb említett lány lassan, félénk léptekkel Bob mellé sétált majd felsorolta az aktuális hiányzókat. Amint ezzel végzet vigyázz állásba vágta magát és várta a jelet, miszerint visszafáradhat a helyére. Ez pillanatokon belül be is következett.
- Köszönöm Veronica fáradjon a helyére. - intett a lány tornasorbeli helye felé. - A mai órán tornával fogunk foglalkozni. Mindenkitől maximális fegyelmet és koncentrációt várok el.
Szavait értelmezve az osztály egy emberként kezdett el bólogatni.
- Szánalmas! - gondoltam. - Mint valami nyáladzó pincsi kutyák.
Ha valaki megkérdezte volna miért utálom az osztályom annyira azt feleltem volna:
- Csak nézz végig egy tesi órát azután kérdezd ezt meg.
De nem kérdezte meg ezt senki így csak magamban megjegyeztem a látottakról a véleményem.
Szóval a Tanár Úr parancsait követve neki is láttuk a tornaszerek kipakolásának. Perceken belül nagy kupacba állt a szekrény, dobbantó, matracok sokasága és a mini trambulin. Újra tornasorba rendeződtünk és vártuk hogy mi a következő feladat.
Roppantul unalmasnak és röhejesnek tartottam az óra menetét ezért úgy döntöttem nem is figyelem az eseményeket. Helyette a terem vizsgálásnak adtam át magam. Tekintettem végigvezettem a lámpákon, padokon, korlátokon majd a lelátón. Az utóbbin egy ismerős mégis ismeretlen arcot véltem felfedezni. Fekete pulóvere azonban igen hamar elárulta kilétét. Ő volt az. A srác aki kioktatott. Meredten bámultam rá úgy ahogyan ő is engem.
- Mégis mi a fenét akar? - gondoltam.
Azonban ami ezután következett álmomban sem gondoltam volna. Kimérten, művészi lassúsággal felállt a lelátó egyik kopott padjáról majd azt kiáltotta felém:
- Miért nem az igazán fontos dolgokkal foglalkozol? Talán mindannyiunknak azzal kéne.

Cetli

Jegyzetek

Hogyan éld túl a napot:

• Reggel igyál egy bögre kávét!
• Napközben tégy úgy mintha más lennél.
• Ne mutasd meg a valódi éned! Légy titokzatos.
• Ne keress barátokat! Csupán azokkal barátkozz, akik hozzád hasonlóan kilógnak a sorból.
• Hallgass egész nap zenét! Ha a fülhallgatód otthon hagyod, halott vagy.
• Tölts egy kevés alkoholt a vizes palackodba.
• Kerüld a tömeget.
• Órán szigorúan csak az utolsó padsorba ülj! Ha mégse sikerül üres helyet találnod, szökj meg!
• Ha nem szükséges ne beszélj tanórán. A tanárokat pedig fokozottan kerüld!
• Légy láthatatlan de legyen becsületed.
• Ne tűnj gyengének. Soha, semmilyen körülmények között ne mutasd ki az érzéseid.
• Ha az alábbi pontok közül egy sem teljesül akkor lógj meg mert a túlélésed veszélybe kerülhet!

Ismeretlen antiszociális

Szóval álltam ott, undorral az arcomon és az előtérben összegyűlt diákokat figyeltem. Hangosan nevettek, a lányok kellegették magukat. Cseppet sem volt meglepő hiszen ezt már mindennapos programnak is mondhatom.
Még egy kis ideig elidőztem az egyéniségvesztő előtt de amint mindent letisztáztam a gondolatoktól hemzsegő fejemben elindultam az első óra színhelye felé. Kémiával kezdtem aznap így a második emeleten lévő laborok felé baktattam. Lassan lépdeltem olyan magabiztosan és tiszteletreméltóan hogy a filmsztárok megirigyeltek volna ha látják. Azonban ez nem egy film vagy színdarab volt hanem egy rémesen unalmas és gusztustalan iskolai nap. Így aztán nem sok hasznát vettem eme képességemnek. Bár ez nem volt teljesen igaz. Miután elhaladtam egy csapat elsőéves mellett éreztem hogy féltek tőlem. Nem tudom hogyan vagy miként tettem ezt. Csak láttam a szemükben, a mozdulataikban a rettegés apró szikráját. Attól kezdve már imádtam hogy van egy kis félelmetes kisugárzásom.
- Soha többé nem leszek kislány! - emlékeztettem magam.
Olyannyira lekötött a sétálás és a gondolataim rendezése hogy észre se vettem hogy már rég elhagytam a laborokat. Szemlesütve lassítottam lépteimen majd szégyenkezve bénaságomon fordultam vissza. Ám amikor belebotlottam két arrogáns osztálytársamba tudtam hogy itt balhé lesz.
- Na mi van te nyomorék nem tudod hova kell menni? -  kérdezte Ryan.
- Oh, midőn meglepő hogy pont itt pont veletek futok össze! Tudjátok épp azon gondolkoztam hogy milyen segítőkész osztályom van rengeteg segg... akarom mondani kedves emberrel! - feleltem gúnyos kérdésére olyan zavarba ejtő látszat jóindulattal ahogy csak tudtam.
Erre a két agyatlan összezavarodva egymásra nézett majd a következőt mondta Robert:
- Öntelt picsa!
Amint ezt közvetítették el is húztak az ellenkező irányba. Én is eképpen cselekedtem. Cinikus mosollyal az arcomon folytattam utam vissza, a kémia laborokhoz.
Nem érdekelt Robert és Ryan piszkálódása. Sőt, élveztem amikor műveletlenségüket megcsillogtatták előttem. Szívatásuk számomra megunhatatlan.
Ilyen és efféle gondolatokkal az elmémben érkeztem meg a végállomáshoz ahol azzal a szívmelengető ténnyel szembesültem hogy elkéstem az óráról. Nem igazán izgatott fel a dolog mely a látszat énem biztosan felkavarta volna.
Szóval álltam ott, egyedül kint a laboratórium előtt és azon agyaltam hogy most bemenjek és ármánykodjak késésem miatt vagy maradjak és csináljak valami izgalmasat.  Azonban feszélyezett a tény hogy bármelyiket választom rossz lesz nekem.
- Komolyan be akarsz menni? - kérdezte valaki a hátam mögül.
Nem ismertem fel ki lehet az, sőt biztos voltam benne hogy nem hallottam még eddigi életem folyamán ezt a hangot. Vacillálás nélkül megfordultam hogy szembekerülhessek a kérdezővel.
Egy fiú állt mögöttem. Arca ismeretlenül terült el előttem.
- Erősen gondolkozom rajta. - feleltem az előbb feltett kérdésére.
- És mégis miért?
Furcsálltam szabad szájúságát de valamilyen oknál fogva tetszett is őszintesége. Pár lépést tettem felé és csak azután válaszoltam neki.
- Nem mindegy? Egyébként is neked nem kéne órán lenned?
Hangomban volt egy árnyalatnyi cinizmus de úgy gondoltam ennyi belefér hisz nem vagyok az a barátkozós típus.
- Kéne. sok helyen kéne lennem. De tudod sok dolog vár még rám. Azzal is kéne foglalkoznom. - mondta kicsit túlzott artikulálással.
- Sok a kéne. - közöltem szenvtelenül.
Nem érdekelt ez a srác a a fekete kapucnis pulcsijával, a kinyúlt pólójával és kopott farmerjával. Gyűlöltem hogy csak így leszólított hogy azután kioktasson.
A csend kezdett túl hosszúra nyúlni. Végezetül én törtem meg.
- Mit szeretnél tőlem? Mégis ki a fene vagy?
- Az, akit senki sem ismer.
Amint ajkait elhagyták a szavak lefutott a lépcsőn otthagyva engem, egyedül a kétely ködében.

Egyéniségelvesztő

- Figyelem, koncentráció és pontosság! - ismételgettem a kocsi ablakán kibámulva.
Már-már mindennapos rituálévá vált számomra ezen szavak örökös mondogatása. Igyekeztem minél jobban elmémbe égetni őket. Azt akartam hogy a részemmé váljanak.
- Megérkeztünk! Készen állsz Kincsem? - kérdezte anyu leállítva az autó motorját.
- Persze! - hazudtam.
Gyűlöltem ezt a helyet. Viszont az elmúlt idők gondosan felépített meséje nem engedi hogy ezt közöljem szüleimmel. Az utóbbi időben pedig egyébként is kicsit elhanyagoltam ezt a világot. Nem kelthettem feltűnést. Épp ezen ok miatt mosolyt erőltettem sápadt arcomra.
- Szuper! Akkor nyomás befelé. Órán figyelj és...
- "Érezd jól magad a tudás várában!" - fejeztem be helyette is a mondatot.
- Szeretlek! - nyomott cuppanós puszit homlokomra.
Amint elengedett vaskarmai közül az autó kilincsét kihúzva kilöktem az ajtót. Még mielőtt azonban kiszálltam volna a tükröt lenyitva vetettem magamra egy utolsó pillantást.
- Csodás. - gondoltam.
Amint megbizonyosodtam róla hogy tegnap óta semmit nem szépültem kiléptem a légkondicionált kocsiból a fülledt levegőre. Iskolai egyenruhám megigazítottam majd becsaptam a még nyitva lévő kocsiajtót. Kényszeredetten elmosolyodtam s végül még egy tökéletesre csiszolt integetést is küldtem édesanyám felé.
Színjátékom befejeztével a rettegett hely felé fordultam. Már ha ránéztem is rosszullét kapott el.
A hatalmas, barnára festett, rengeteg ablakkal ellátott épület jobban hasonlított egy elmegyógyintézetre mint iskolára. Bár jobban belegondolva elég sok ember esetében ez nem lett volna hátrány.
Amint megvoltam a szokásos szidalmak megfogalmazásával nehezen de elindultam a főépületi ajtóhoz vezető betonúton.
- A tudás vára. Na még mit ne. - nevettem el magam olyan megvetően ahogy még soha.
Utam alatt több hozzám hasonlóan egyenruhát viselő zombival találkoztam. Legtöbbjüket ismertem de senkinek nem köszöntem. Jobbnak láttam távol tartani magam tőlük. Nehogy véletlenül megfertőzzenek a hamisságukkal.
Lassan de biztos léptekkel közeledtem az épület felé s már alig pár méter választott el a kétszárnyú üvegajtótól. Azon belépve veszítem el önmagam minden egyes nap, elhagyva pedig újra visszakapom azt.
Aznap sem volt ez másképp. Feltántorogtam az előtte elhelyezett négy fokot képző lépcsőn mely vagy ezernek tűnt. Undor fogott el amint egyre közelebb és közelebb értem az egyéniségelvesztő kapuhoz. De mivel nem vagyok holmi nyafogó pláza cica erősen belöktem mind a két szárnyát az ajtónak.
- Kezdődhet a küldetés. - gondoltam.
Ám aznap a sors más játékot űzött velem.