Lehalkítva

Odakint álltam, a szoknyámat fújta a szél. Nyári fuvallat fodrozta az egyetlen ruhadarabot melyet szívből gyűlöltem. Azonban nap mint nap felrángattam magamra hogy eljátsszam a jó kislányt. Undorító, tudom hogy az épp ezért kímélj meg a szidalmaidtól.
De a lényeg lényege hogy az iskola lépcsőjén álltam és vártam anyám hogy aztán a képébe hazudjak a napomról illetően. Ezekben a percekben - amíg a suli előtt rostokoltam - általában a füllentésem fogalmaztam meg azért hogy minél tökéletesebben elő tudjam azt adni. Az aznapi valahogy így hangzott:
"Szia anyu!
Milyen volt a suli? Mint mindig ma is sokkal okosabbnak és boldogabbnak érzem magam. Imádom hogy a tanárok ennyi tudást át tudnak adni nekünk!"
- Talán a végére egy hamis mosolyféle is belefér. - gondoltam.
Szóval a kamu dumám megvolt sőt már a napom valós részét is lerendeztem magamba anyukám továbbra se érkezett meg. Talpaim már sajogtak az egész napos rohangálás miatt ezért leültem a legfelső lépcsőfokra. Ügyet sem vetettem a "szoknyában így ülj" szabályokra. Csak ledobtam magam a többi pedig nem számított.
Már ültem ott öt perce. Majd eltelt tíz és tizenöt is azonban anyu nem jött én pedig kezdtem nagyon unni a dolgot.
- Mégis mi tart eddig? - zsörtölődtem.
S bár az iskola teljesen üres volt - csak én voltam ott az egyetlen - lábdobogás zaja ütötte meg a fülem. Az illető messze sétálhatott tőlem én már sejtettem hogy ki lehet az.
- A kapucnis antiszoc. - gondoltam.
És láss csodát perceken belül ki csüccsent le mellém?
- Te mit keresel még itt? - kérdezte a fiú.
Mély, már-már túl hosszú levegővétel után felé fordultam és szemeibe nézve azt mondtam:
- És te miért vagy még itt?
- Hát biztosan nem azért amiért te. - vágott vissza.
Meg kell hagyni tetszett a kis játéka de nem engedtem át magam neki. Tartottam magam.
- Válaszolsz nekem egy kérdésre? - tudakoltam olyan ravaszul a hogy csak tudtam.
- Persze. De ahogy látom ez már meg is történt. - mosolygott rám nálam is furfangosabban.
Éreztem tekintetét magamon azonban én nem pillantottam rá. Csak a tájat fürkésztem és igyekeztem nem elmosolyodni. Azt még másra kellett tartogatnom.
- Na, de mond mi a helyzet? - kérdezte majd hosszú, szőke hajába túrt.
Szavai hallatán - melyek nekem kedveztek - rápillantottam.
- Hogy hívnak?
- Stephen. - felelte elnevetve magát. - Tudom hogy nagyon gáz, viszont amint betöltőm a tizennyolcat megváltoztatom.
- És mire?
- Miért téged hogy hívnak? - éreztem hogy kezd belemenni az én játékomba.
- Kate.
- Nos hát akkor Kate, nem gond ha ellopom a neved pár év múlva? - mondta majd rám nézett.
Kék szemei gyönyörűek és elkápráztatóak voltak. Olyannyira elvarázsolt nézése, hogy még a szoknyámba kapó szél is elhalkult mellette.