A délután olyan unalmas volt, akár egy argentin szappanopera. Teljes nemtörődömséggel eltelve feküdtem tökéletesen bevetett ágyamon és gondolkoztam. Hogy mégis mi okozott számomra fejtörést?
Természetesen nem a lecke vagy az iskola borzalmai. A fiú, Stephen férkőzött gondolataim közé.
- Mégis mit akarhat valójában? - villant fel egy, a millió kérdésből.
A választ mai napig nem tudom, bár már annyira nem foglalkoztat mint akkoriban.
Szóval a délután jelentős részében csak feküdtem a napsütötte pamlagon és elképzeléseim versenyfutására összpontosítottam.
Azonban a túléléshez ennél több kellett. Szükség volt arra is hogy a család életéből kivegyem a részem. Ez egy együtt töltött vacsora vagy tévénézésben ki is merült számomra. Tenni a szépet nem tűnt nehéz feladatnak, de teljesíteni már kész kínszenvedésnek bizonyult. Nem is tudtam másra koncentrálni, csupán a percek pergésére. Egész este csak az óra kattogását figyeltem kimaradva ezzel a társalgásból. Bár az igazat megvallva nem is igazán érdekelt a mondanivalójuk.
- Kate, ideadnád a salátát? - szólt hozzám anyu ezzel is visszarántva a szörnyű valóságba.
Amint éreztem a természet elemeit - mely jelen esetben szüleim és testvéreim szavai voltak - megmarkolva a tál szélét odanyújtottam anyának. Mosollyal köszönte meg kedvességem, melyre én is egy apró mosolyfélét erőltettem magamra.
Az este további része ehhez hasonló hangulatban telt. Ők a tökéletes család légkörében én pedig egy másik helyen.
A vacsora végeztével engedélyt kértem a felszívódásom illetően.
- Menj csak drágám. - felelte apu szeretettel a hangjában. - Ne maradj fenn sokáig.
- Okés. - kiáltottam mivel második mondatát már a lépcső legfelső fokáról hallottam.
Ahogy beléptem a már megszokott és unalmassá vált szobámba erőt vett rajtam az undor. Bár, ez már nem okozott meglepetést számomra.
- Ne aggódj Kate, már nem sok van hátra. - bátorítottam magam egyik családtagom hangját utánozva.
Nevetségesnek és szánalmasnak tartottam ezen mértékű képmutatást de mit volt mit tenni bele kellett törődnöm a sorsomba. Egyetlen bökkenő akadt, az pedig eme döntés teljesítésének a hiánya volt.
Azonban mielőtt nyakig merülhettem volna gondolataim sötét mivoltába visszarángattam magam a valóságba ahol én csak Kate voltam az álarcos mágus. Se több se kevesebb. De meg kell hagyni elég jól játszottam az "Élet színjátéka" nevű színdarabot.
- Kate, nyisd már ki ezt a rohadt ablakot.
