Ismeretlen antiszociális

Szóval álltam ott, undorral az arcomon és az előtérben összegyűlt diákokat figyeltem. Hangosan nevettek, a lányok kellegették magukat. Cseppet sem volt meglepő hiszen ezt már mindennapos programnak is mondhatom.
Még egy kis ideig elidőztem az egyéniségvesztő előtt de amint mindent letisztáztam a gondolatoktól hemzsegő fejemben elindultam az első óra színhelye felé. Kémiával kezdtem aznap így a második emeleten lévő laborok felé baktattam. Lassan lépdeltem olyan magabiztosan és tiszteletreméltóan hogy a filmsztárok megirigyeltek volna ha látják. Azonban ez nem egy film vagy színdarab volt hanem egy rémesen unalmas és gusztustalan iskolai nap. Így aztán nem sok hasznát vettem eme képességemnek. Bár ez nem volt teljesen igaz. Miután elhaladtam egy csapat elsőéves mellett éreztem hogy féltek tőlem. Nem tudom hogyan vagy miként tettem ezt. Csak láttam a szemükben, a mozdulataikban a rettegés apró szikráját. Attól kezdve már imádtam hogy van egy kis félelmetes kisugárzásom.
- Soha többé nem leszek kislány! - emlékeztettem magam.
Olyannyira lekötött a sétálás és a gondolataim rendezése hogy észre se vettem hogy már rég elhagytam a laborokat. Szemlesütve lassítottam lépteimen majd szégyenkezve bénaságomon fordultam vissza. Ám amikor belebotlottam két arrogáns osztálytársamba tudtam hogy itt balhé lesz.
- Na mi van te nyomorék nem tudod hova kell menni? -  kérdezte Ryan.
- Oh, midőn meglepő hogy pont itt pont veletek futok össze! Tudjátok épp azon gondolkoztam hogy milyen segítőkész osztályom van rengeteg segg... akarom mondani kedves emberrel! - feleltem gúnyos kérdésére olyan zavarba ejtő látszat jóindulattal ahogy csak tudtam.
Erre a két agyatlan összezavarodva egymásra nézett majd a következőt mondta Robert:
- Öntelt picsa!
Amint ezt közvetítették el is húztak az ellenkező irányba. Én is eképpen cselekedtem. Cinikus mosollyal az arcomon folytattam utam vissza, a kémia laborokhoz.
Nem érdekelt Robert és Ryan piszkálódása. Sőt, élveztem amikor műveletlenségüket megcsillogtatták előttem. Szívatásuk számomra megunhatatlan.
Ilyen és efféle gondolatokkal az elmémben érkeztem meg a végállomáshoz ahol azzal a szívmelengető ténnyel szembesültem hogy elkéstem az óráról. Nem igazán izgatott fel a dolog mely a látszat énem biztosan felkavarta volna.
Szóval álltam ott, egyedül kint a laboratórium előtt és azon agyaltam hogy most bemenjek és ármánykodjak késésem miatt vagy maradjak és csináljak valami izgalmasat.  Azonban feszélyezett a tény hogy bármelyiket választom rossz lesz nekem.
- Komolyan be akarsz menni? - kérdezte valaki a hátam mögül.
Nem ismertem fel ki lehet az, sőt biztos voltam benne hogy nem hallottam még eddigi életem folyamán ezt a hangot. Vacillálás nélkül megfordultam hogy szembekerülhessek a kérdezővel.
Egy fiú állt mögöttem. Arca ismeretlenül terült el előttem.
- Erősen gondolkozom rajta. - feleltem az előbb feltett kérdésére.
- És mégis miért?
Furcsálltam szabad szájúságát de valamilyen oknál fogva tetszett is őszintesége. Pár lépést tettem felé és csak azután válaszoltam neki.
- Nem mindegy? Egyébként is neked nem kéne órán lenned?
Hangomban volt egy árnyalatnyi cinizmus de úgy gondoltam ennyi belefér hisz nem vagyok az a barátkozós típus.
- Kéne. sok helyen kéne lennem. De tudod sok dolog vár még rám. Azzal is kéne foglalkoznom. - mondta kicsit túlzott artikulálással.
- Sok a kéne. - közöltem szenvtelenül.
Nem érdekelt ez a srác a a fekete kapucnis pulcsijával, a kinyúlt pólójával és kopott farmerjával. Gyűlöltem hogy csak így leszólított hogy azután kioktasson.
A csend kezdett túl hosszúra nyúlni. Végezetül én törtem meg.
- Mit szeretnél tőlem? Mégis ki a fene vagy?
- Az, akit senki sem ismer.
Amint ajkait elhagyták a szavak lefutott a lépcsőn otthagyva engem, egyedül a kétely ködében.