- Figyelem, koncentráció és pontosság! - ismételgettem a kocsi ablakán kibámulva.
Már-már mindennapos rituálévá vált számomra ezen szavak örökös mondogatása. Igyekeztem minél jobban elmémbe égetni őket. Azt akartam hogy a részemmé váljanak.
- Megérkeztünk! Készen állsz Kincsem? - kérdezte anyu leállítva az autó motorját.
- Persze! - hazudtam.
Gyűlöltem ezt a helyet. Viszont az elmúlt idők gondosan felépített meséje nem engedi hogy ezt közöljem szüleimmel. Az utóbbi időben pedig egyébként is kicsit elhanyagoltam ezt a világot. Nem kelthettem feltűnést. Épp ezen ok miatt mosolyt erőltettem sápadt arcomra.
- Szuper! Akkor nyomás befelé. Órán figyelj és...
- "Érezd jól magad a tudás várában!" - fejeztem be helyette is a mondatot.
- Szeretlek! - nyomott cuppanós puszit homlokomra.
Amint elengedett vaskarmai közül az autó kilincsét kihúzva kilöktem az ajtót. Még mielőtt azonban kiszálltam volna a tükröt lenyitva vetettem magamra egy utolsó pillantást.
- Csodás. - gondoltam.
Amint megbizonyosodtam róla hogy tegnap óta semmit nem szépültem kiléptem a légkondicionált kocsiból a fülledt levegőre. Iskolai egyenruhám megigazítottam majd becsaptam a még nyitva lévő kocsiajtót. Kényszeredetten elmosolyodtam s végül még egy tökéletesre csiszolt integetést is küldtem édesanyám felé.
Színjátékom befejeztével a rettegett hely felé fordultam. Már ha ránéztem is rosszullét kapott el.
A hatalmas, barnára festett, rengeteg ablakkal ellátott épület jobban hasonlított egy elmegyógyintézetre mint iskolára. Bár jobban belegondolva elég sok ember esetében ez nem lett volna hátrány.
Amint megvoltam a szokásos szidalmak megfogalmazásával nehezen de elindultam a főépületi ajtóhoz vezető betonúton.
- A tudás vára. Na még mit ne. - nevettem el magam olyan megvetően ahogy még soha.
Utam alatt több hozzám hasonlóan egyenruhát viselő zombival találkoztam. Legtöbbjüket ismertem de senkinek nem köszöntem. Jobbnak láttam távol tartani magam tőlük. Nehogy véletlenül megfertőzzenek a hamisságukkal.
Lassan de biztos léptekkel közeledtem az épület felé s már alig pár méter választott el a kétszárnyú üvegajtótól. Azon belépve veszítem el önmagam minden egyes nap, elhagyva pedig újra visszakapom azt.
Aznap sem volt ez másképp. Feltántorogtam az előtte elhelyezett négy fokot képző lépcsőn mely vagy ezernek tűnt. Undor fogott el amint egyre közelebb és közelebb értem az egyéniségelvesztő kapuhoz. De mivel nem vagyok holmi nyafogó pláza cica erősen belöktem mind a két szárnyát az ajtónak.
- Kezdődhet a küldetés. - gondoltam.
Ám aznap a sors más játékot űzött velem.
